Horgászat horgász szemmel

Egy régebbi horgászújságban találtam egy egész értelmes cikket a ponty életéről. Legyen ez az első hozzászólás!

A ponty

Viselkedése

Természete szerint a lassú halak közé tartozik. Laboratóriumi kísérletek során olyan edényekben, melyeket körkörös mozgásba hoztak, 12 kilométeres órán­kénti sebességet mértek nála. Egy mes­terséges áramlási csatornában megálla­pítást nyert, hogy a ponty óránként 1,4 kilométeres áramlási sebességnél még tartani tudja magát anélkül, hogy elsod­ródna. Érdekes Steffens közlése, mely szerint egy megjelölt ponty a Bodeni-­tóban a hozzávetőlegesen 25 kilométeres Langenargen–Meersburg távolságot egy nap alatt tette meg (általában ez a halunk nem vállalkozik hosszú vádorlásokra).

A horgász számára ezek a vizsgálatok sekély gyakorlati jelentőséggel bírnak, hiszen jól tudja, hogy a menekülő vagy megakasztott ponty meglepő sebessége­ket tud produkálni, méghozzá úgyszól­ván „állóhelyből". A hal testét az erőtel­jes, oldalirányban jobbra-balra csapó fa­rokúszó hajtja előre. A bevágás utáni első heves kirohanásnál a megakasztott hal 30, 40 vagy még ennél is több méter horgász zsinórt húzhat le az orsóról. Kitartása vagy jobban mondva a fárasztás időtar­tama lényegében a bot akciójától és a horgász ügyességétől függ. Előfordul, hogy egy finom szereléssel és lágy bottalinül megakasztott, jobb súlycsortba tartozó ponty csak hosszú fárasztás után adja fel, mely 45 percig vagy akár tovább is eltarthat.

A ponytot felruházták már a legkülön­bözőbb tulajdonságokkal:
elégedett temészetű,
jól összefér a fajtájával,
lomha,
flegma,
óvatos,
ravasz,
falánk,
válogatós.

Az ilyen nagyon is emberi jellemzők állatok esetében (mindegy, milyen fajról van szó) csak korlátozottan használhatók. Már csak azért is, mert részben ellentmondanak egymásnak. Adott esetben viszont éppen ezek az ellent­mondások közelíthetik meg az igazságot, mert a ponty önfejű és végső soron ki­számíthatatlan hal.

Legtöbbnyire igen óvatos és gyanakvó, aztán meg – kivételesen – majdnem ot­rombán bizalmas, például ha rendszere­sen etetik. A megszokásainak él, pedáns gonddal szokta betartani „váltóit" és táplálkozási időpontjait, hogy aztán hir­telen valami előreláthatatlant, majd­hogynem abszurdot műveljen. Képes rá, hogy húsos ajkaival percekig biriz­gáljon egy csalit, röviden a szájába ve­gye, csócsálja, ismét kiköpje, maga előtt lökdösse, majd otthagyja és eltűnjön, az­tán ismét visszatérjen és újra foglalkozzon vele, hogy végül mégiscsak felvegye – vagy egyáltalán ne is törődjön vele tovább.

Így aztán a pontyhorgászat rendkívül izgalmas lehet, de a horgász idegeit is mérhetetlenül próbára teheti. Előfordul, hogy egy úszó kenyérdarab­kát az aggodalom legcsekélyebb jele nél­kül bekap, vagy hogy rémületében elme­nekül tőle (vagy az előkétől). Elengedi a csalit, ha a legcsekélyebb ellenállást érzi, de magam már tanúja voltam, hogy hi­hetetlenül primitív készséggel, például egy nehéz csukázó felszereléssel is fog­tak pontyot. Néha egy szem búzára megy, máskor tyúktojás nagyságú krumplira (nem igaz, hogy egy ponty ormánya ehhez túl kicsi lenne!). Néha a fárasztás órákra tönkreteszi a horgászhe­lyet, mert minden ponty elmenekül a környékről, ami csak volt, máskor meg ugyanazon a helyen rövid időközökben két-három pontyot is meg lehet akasztani. Néha a víz felszínén felkínált csalira megy, máskor – még ha ritkán is – a vízközi rétegekben, végül – túlnyomó­részt – a fenéken tudjuk horogra csalni.

Biztos, hogy ez az ellentmondásos visel­kedés részben a horgász hibáira és fi­gyelmetlenségeire vezethető vissza: pél­dául amikor a horgász takarás nélkül, sötét sziluettként tornyosul a világos ég­bolt hátterével, vagy amikor a ponty szá­mára visszataszító illatú csalit használ, vagy ha megzavarja a horgászhely nyu­galmát a horgok folytonos kiemelésével és ellenőrzésével, vagy éjszakai horgá­szatnál villódzó fénycsóvákat vet a víz‑
tükörre, súlyos csapásokkal döngöli a bottartókat a földbe, túlzott alaposság­gal méricskéli ki a vízmélységet közvet­lenül a horgászat megkezdése előtt, ha csónakjával nekikoccan egy kemény tárgynak vagy leejt egy ilyet a csónak belsejében, ha döglött, rég megfúlt gi­lisztával horgászik, ha közvetlenül a horgászhelyen tartja szákban vergődő zsákmányát és így tovább, mert gyakor­latilag nincsen olyan hiba, amit – leg­alábbis kezdőként – ne lehetne elkövet­ni!


2. RÉSZ

A hal kiszámíthatatlan viselkedése is oka annak, hogy a szakkönyvekben található megfigyeléseket és ajánlásokat gyakran csak fejcsóválva lehet olvasni, olyan ke­ményen ellentmondanak saját megfigye­léseinknek. Ebből a legjobb azt a követ­keztetést levonni, hogy a sikerhez vezető legbiztosabb út még mindig az, ha a saját tapasztalatainkra hagyatkozunk.
Tegyük most kritikus vizsgálat tárgyává a fent felsorolt és a pontynak tulajdoní­tott tulajdonságokat:

1. „LOMHA"?

Amikor egy egyívású pontycsapat táplálék után túr az iszap­ban, akkor ezt a legkevésbé sem „meren­gően", hanem igen nagy igyekezettel, mondhatni, kapkodó serénységgel teszi, de főként nagyon céltudatosan és kitar­tóan. A táplálékkeresés tekintetében a „lomha" jelző semmiképpen nem illik a pontyra. Különleges körülmények kö­zött elért igen tekintélyes úszási sebessé­gét a fentiekben már említettük.

2. „FLEGMA" ?

Ha egy napozó pon­tyot látunk hínármezők között mozdu­latlanul lebegni, akkor valóban olyan benyomásunk támad, hogy az szemlélő­dő kényelemben élvezi az életet. Ez a benyomásunk azonban megváltozik, méghozzá egy csapásra, mihelyst egy megakasztott ponty ellenállhatatlan erő­vel megiramodik. Az „álmodozó" má­sodpercek alatt tekintélyt parancsoló „harcossá" válik.

3. „LUSTA"?

Amikor a ponty befejezte „fő tevékenységét", tehát amikor meg­töltötte a „bendőjét", akkor – mint más állatok is – az emésztés passzív tevé­kenységének engedi át magát. Ilyenkor
nyugodtan megmarad takarásában és nem akarja, hogy zavarják. Süllyedő hőmérséklettel és csökkenő anyag­cserével ezek a nyugalmi szünetek egyre hosszabbak és hosszabbak lesznek. Akkor valóban „lusta", mert a természet nem is kíván tőle semmiféle aktivitást.

4. „FALÁNK"?

Ez feltételesen igaz. Igazi falánksággal – mint pél­dául a ragadozó halakat – mégsem lehet megvádolni. Gazdag és számá­ra különösen kedvező összetételű táplálékkínálat esetében bizonyára előfordul, hogy esetenként az éhség csillapítását meghaladó mértékben fogyaszt az ínyencségekből, amit egyes példányok gömbölyű pocakja is bizonyít.

5. „ELÉGEDETT TERMÉSZETŰ"?

Ez néha valóban teljesen helytálló, de persze nem veleszületett aszkézisből. Sokkal inkább arról van szó, hogy beletö­rődik és elfogadja azt, amit élővize neki kínál, még akkor is, ha ez nagyon egyhan­gú és szerény növény- vagy planktonvilág.

6. „ÖSSZEFÉR A FAJTÁJÁVAL?"?

Valóban! Nem kerül sor harcokra a külö­nösen jó táplálkozóhelyekért; legalábbis még soha nem tudtam ilyent megfigyelni. Még a hímek is viszonylag béketűrők íváskor, amit sok nászról igazán nem le­het elmondani. Igaz, nem is rendelkez­nek olyan természetes fegyverekkel, mint például a csuka, melyek lehetővé tennék vetélytárs udvarlók elkergetését.

7. „FÉLÉNK"?

Erre a megállapításra jószerivel fenntartás nélkül igent lehet mondani. Bizonyos körülmények között (etetés tenyésztavakban) megszokhatja ugyan az embert, sőt még
akusztikus jelzésekre is reagálhat, de ez semmit nem változtat a vadon élő hal mélyen gyökerező félelmén legveszélyesebb el­lenségétől, az embertől. Ez váratlan ta­lálkozások alkalmával menekülésben nyilvánul meg, mely annál gyorsabb, mondhatni fejetlen, minél közelebbről érzékelték egymást. A ponty gyanakvása akkor is éber, amikor látszólag gondtala­nul és karnyújtásnyira húz el a horgász mellett.

Régi tapasztalati tény, akkor is, ha a horgász számára esetleg különösen hangzik: sokkal nehezebb egy pontyot félreeső, kevéssé látogatott erdei tóban horogra csalni, mint egyesületi vízen, ahol egymást érik a horgászok. Az em­bert ugyan itt sem viseli el feltétel nél­kül, bizonyos mértékig hozzászokott vi­szont a jövés-menéshez, a nyugtalanság­hoz, mely tapasztalatai szerint gyakran finom falatok fellelésével jár együtt, még akkor is, ha az etetés nem rendszeres, hiszen sok horgász a csali maradékát is a vízbe dobja a horgászat befejezésekor.

8. „RAVASZ"?

Érdemes ezt az igen gyakran hangoztatott véleményt kissé alaposabban megvizsgálni. A ravaszság egy számító, a saját előnyt nem figyel­men kívül hagyó magatartásforma meg­nyilvánulása. Ebben az értelemben nem tartom ravasznak a pontyot. Az „intern‑
mos' kifejezést sem használnám. Azt viszont el kell ismernem, hogy egyes megnyilvánulásai bizonyos ravaszságra, bölcsességre vallanak. Így például, amikor a halászok behúzzák a hálót, a pontyok átugranak a háló peremén, így nyerik vissza szabadságukat (egyesek szerint még a háló alatt is „átkúsznak"). Nos igen, de csak egyesek ugranak, nem mind! Valójában a szokatlan magatartás arra az ösztönre vezethető
vissza,  amely finoman fejlett érzékszervei képessé teszi rá a pontyot, hogy
gyanakvóan ellenőrizze és kerülje az ismeretlent, az újszerűt és a veszélyesnek


láttam másokat olyan pontyot fogni, me­lyeknek szívós ajkában egy vagy két ho­rog ült, vagy ilyet akár el is nyeltek. Egyes horgokon jól látható rozsdafoltok barnállottak (ami nem dicséri éppen a minőségüket). A halak tehát megszokták ezeket a zavaró fityegőket, szemlátomást nem is voltak lesoványodva, sokkal in­kább csodálatra méltó ellenállóképességet mutattak.

Érzéketlen?

Egy némileg rozsdás horog esetében joggal gondolhatjuk, hogy a kellemetlen élmény már régebben történt és a hal ezt egyszerűen elfelejtette. Ezzel viszont feltételeznénk az emlékezőképesség meglétét. Ennél a szónál ugyancsak megakadok. A münsteri egyetem zooló­giai intézetének egy érdekes kísérletso­rozatában Bernhard Rensch biológus ugyan megállapította, hogy egy ponty egy bizonyos, takarmányadagolással kapcsolatos figurát több mint másfél év (!) elteltével is felismert, de ilyen kísér­leteket, illetve ezek eredményét minden további nélkül nem lehet a természetes vizek lényegesen eltérő körülményeire vonatkoztatni. Jól emlékszem egy eset­re, amikor a ponty előszörre rövid fá­rasztás után a leszakadt előkével eltűnt, de már másnap harapott ugyanarra a csalira (burgonya) ugyanazon a horgász­helyen és horgostul, előkéstül a szákba került. Ebben az esetben igazán nem beszélhetünk ravaszságról, sokkal inkább „butaságról", még inkább feledé­kenységről.

A közömbösség (vagy talán érzéketlen­ség?) egy újabb példáját írja le R. Arndt 1965-ben egy szakfolyóiratban : miután egy ponty a Weser folyóban bevágáskor eltépte a 0,20-as előkét, a szerző egy óra múlva mégis meg tudta fogni a halat. A leszakadt horog mélyen a torkában ült !

Egy másik, 1972-ben publikált szakcikk a ponty szívósságára szolgáltat jó példát: „Az Amper folyóban megkerült az »év­század pontya«, egy 97 centiméter hosz­szú és csaknem félmázsás példány. Ez a »mohos fő« azonban nem horgász zsinór­ján végezte: villámcsapás kábította el. Öntudatlanul sodródva fennakadt egy duzzasztómű rácsán, ahonnan könnyen ki lehetett emelni. A hal egy tógazdaság­ban tért magához, most pedig a mün­cheni Tierpark Hellabrunn akváriumá­ban csodálhatják meg a látogatók."

Másrészről viszont esetek hosszú sora vált ismertté, amikor kapitális pontyok nem élték túl egy hosszú fárasztás izgal­mait. Így például egy a Berlin melletti Krumme Laakéban fogott 18,75 kilo­gramm súlyú hal a kíméletes bánásmód ellenére másnap elpusztult a berlini Ak­váriumban.

Kandi?

Magam már hosszú ideje meg vagyok győződve arról, hogy nemcsak a maga­sabb fejlettségű állatoknál mutat egyé­nenkénti eltérést az intelligenciahánya­dos – ha ezt a szót ez esetben egyáltalán használni szabad. Ezzel lehetne megma­gyarázni azoknak a kezdőknek a sikereit, akik a sportszerű horgászat legelemibb szabályait sem veszik figyelembe: vélet­lenül egy teljesen „együgyű" halra buk­kantak vagy rendkívül kedvező körül­mények véletlen egybeesése segítette őket a túlnyomórészt egyszeri sikerhez. Hogy a ponty kíváncsi is lehet, azt hadd szemléltessem egy még fiatal éveimben szerzett élménnyel.

A helyszín egy duz­zasztómű volt a Neckar középső folyása mentén. A magas partfalról akadálytala­nul át lehetett tekinteni a duzzasztómű­vet, az alázúduló vizet és a mélységet a gát alatt. Egy nap, amikor a duzzasztó­mű szárazon volt és a gát alatti mély víz holmi tavacskára hasonlított, egy nagy testű pontyot láttam a felszínen felém úszni. Könnyen lehetett úgy 10 kilós. Ez bizony izgató volt, annál is inkább, mert horgászfelszerelésemet aznap otthon hagytam. A szokatlan az egészben az volt, hogy ezt a derék legényt két kisebb, de még mindig 4-5 kilós ponty követte mintegy 2 méter távolságban. Három­szög alakzatot képeztek, mely akkor sem változott, amikor a „vezér" irányt vál­toztatott. Ha az öreg megállt, mind megálltak. Akárha bemutatót tartott vol­na egy idomított csoport. Kezdetben szinte dermedt voltam a csodálko­zástól. Később, amikor újra talál­koztam ezzel az elválaszthatatlan társasággal – ami a meleg kora ősz folyamán még vagy tízszer megtör­tént, egyre inkább szórakoztatott ez a különös felvonulás.

Természetesen megpróbáltam a ka­pitális halat megfogni. Az viszont megvetéssel reagált minden egyes erőfeszítésemre, amelyeket itt most részletesen nem akarok felsorolni. Egyszer aztán egészen közel jött a horgomhoz. Legnagyobb bosszúsá­gomra és elképedésemre nem a csa­létkem érdekelte, hanem keszegező felszerelésem süllőtüske-úszója, me­lyet kíváncsian megvizsgált, valóság­gal körülszimatolt. Kísérete ezen­közben unottan várakozott a szokott tisztes távolságban.

Vajon ki tudja magát beleélni ennek a triónak a lelkivilágába, ki tudja megválaszolni a kérdést, hogy egyál­talán miként jött létre ez a sajátos felállás? Nota bene: ez az egész az ívási időn kívül játszódott le.